Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Boszorkányüldözés

william-powell-frith-a-boszorkanyper.jpgA kereszténység korai időszakában pogány hit az egyház ellenségeinek illetve vetélytársainak számítottak.

Azokat pedig akik nem tértek át az új hitre a Sátán  híveinek tekintették.

A kereszténységet el nem fogadó emberek ellen valóságos hadjárat indult.

A pogány vallások: varázslóit, jövendőmondóit azzal vádolták, hogy terméketlenné teszik az asszonyokat állatokat és rontást küldenek a termésükre.

1484-ben VIII. Ince pápa bullát (rendeletet) adott ki a boszorkányság ellen.

A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenek előtt felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak szerzői azután teljes hatalmat ad perbefogásukra.

Egyszer és mindenkorra utasítja a papságot, hogy szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről a bulla lényege az volt, hogy szembefordítsa a keresztény embereket a természeti vallás követőivel azt állította, hogy a boszorkányok ártalmas varázslatokat folytatnak és az ördöggel kötöttek szövetséget megtagadták Istent és az ördögre esküsznek mindezzel pedig elveszítik örök üdvösségüket.

A bulla kiadását követően 1486-ban két német domonkos-rendi szerzetes, Heinrich Institoris Kramer és Jakob Spenger

Malleus Maleficarium (Boszorkányok Pörölye) címmel boszorkányellenes könyvet adtak ki a könyv annak ellenére látott napvilágot, hogy nem kaptak engedélyt a kölni teológiai egyetemtől.

A könyv rendszerezte a boszorkányokkal kapcsolatos tudnivalókat és határozottan felszólította az embereket a boszorkányüldözésre.

A malleus maleficarium hatására európa nyugati felén: Nyugat Európa, Dél Európa valamint a mai német területeken és Észak Európában hosszú és igen kegyetlen boszorkányüldözés vette kezdetét, az inkvizíció embertömegeknek tartott úgynevezett boszorkánypereket, az üldözésekben jelentős szerepet játszotmt ebben az időben kialakult nőgyűlölet.

A boszorkánysággal megvádolt emberek az esetek többségében becsületes keresztény nők és férfiak egyedül maradt özvegyek voltak akiket: szépségük, érdeklődési körük, megközelíthetetlenségük netán esetleges szakmai tudásuk miatt

( például boszorkányok, akiknél túl kevés újszülött halt meg vagy füvesasszonyok ) az őket körülvevő közösség megbélyegzett és kivetett.

Az egyházi bírósághoz a közösségek világi vezetői nyújtották be perkérelmüket

A hivatalos hóhérok által végrehajtott ítélet általában máglyán való elégetés volt, amit nyilvánosan hajtottak végre.

Az embereket ezzel is az adott közösség íratlan törvényeinek betartására figyelmeztették.

Míg a legnagyobb boszorkány-perhullám elindítása az említett domonkos-rendi inkvizítorok nevéhez fűződik addig a boszorkányégetések ellen elsősorban jezsuita szerzetesek emelték fel a hangjukat, de ennek sokáig sem az egyházi sem a világi hatóságok körében nem lett hatása sőt maguk is sokszor menekülni kényszerültek a bosszúból nyakukba akasztott perek elől.

Az első bátor hangot a reneszánsz bölcselő Cornelius Agrippa illetve tanítványa a kálvinista Wierus ( Jan weyer ) képviselték ( Wierus De Praestiglis daemoum, azaz a démonok szemfényvesztései ) utóbbinak az őt ért támadások miatt el kellett menekülnie lakhelyéről Düsseldorfból.

Anton Praetorius megfogalmazta 1602-ben a boszorkányőrület és a kínzások ellen írott könyvét Gründlicher Bericht Von Zauberey und Zauberen, ( részletes tanulmány varázslatokról és varázslókról ) címmel.

Wierus művét három jezsuita: Adam Tanner, Paul Layman, illetve Frederic von Spee folytatta.

Von Spee, akit a jezsuiták hivatalos gyóntatójaként a boszorkányperekben elítéltek szolgálatára rendeltek ki, látva az ártatlan elítéltek tömegét fiatalon megszült.

Tapasztalatait a Cautio Criminalis című akkori (bestsellerben) írta meg - amit csak névtelenül mert megjelentetni.

A Wierus köréhez tartozó más protestáns teológusok is tiltakoztak az emberégetések ellen

(például Balthasar Bekker az elvarázsolt világ című írásában).

Néhány helyen még állatokat is végeztek ki mert azt hitték, hogy állat testébe bújt a boszorkány.

Ez az időszak jó alkalom volt a hatalmon lévők számára is, hogy leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal akiket irigyeltek.nn

Magyarországon Könyves Kálmán király híres boszorkánytörvénye

(stigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék) a 12. század elejéről származik.

Ezen törvény tiszteletben tartása szinte megakadályozta a néphiten alapuló boszorkányperek a magyar történelem során, azokat a maleficák elleni eljárásokra korlátozva.

Ám még ezekre is viszonylag ritkán került sor, eltekintve a 16.-18. század közötti időket.

A három részre szakadt Magyarország vallásháborúk illetve a habsburg elnyomás évszázadaiban két nagyobb üldözási hullám zajlott.

A boszorkányság vádja olykor férfiakat is sújtott és egyes esetekben a politikai ellenfelek eltávolítását is szolgálta.

A vallomásokat gyakran kínvallatással csikarták ki a vádlottakból.

Az összesen mintegy ezer magyarországi boszorkányper egy része halálos ítélettel más részük enyhébb büntetéssel zárult.

Szeged egyébként élenjáró volt a hazai boszorkányüldözésben a Magyarországon lezajlott több mint a felét itt folytatták le és ártatlanul megvádoltakat is kínhalálba küldtek.

1728 július 23-án tizenkét embert hat férfit és hat nőt égettek meg a boszorkánysziget területén, köztük az akkor már 82 éves Rózsa Dánielt a város leggazdagabb polgárát és egykori bíráját, valamint az vádoló bábaasszonyt Kökényné Nagy Annát is.

Az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon és Mária Terézia királynő betiltotta ezeket az eljárásokat.